Azúr szeptemberben került gondozásunkba, azóta Csilla heti rendszerességgel foglalkozik vele. Előre szeretnénk bocsájtani, hogy a lánc még mindig a nyakában van. Habár már nagyon szépen oldódik, de még mindig veszélyesnek ítéljük meg a lánc eltávolítását. (Kulcskarikával van összefogatva rajta, nagyon nehéz lesz levenni róla) Neki is stresszel járna, nem beszélve arról, hogy ránk nézve is veszélyes lehet. A kialakult bizalmat amiért olyan keményen megdolgoztunk, pedig semmiféleképpen sem szeretnénk kockára tenni.

„Amikor a lehetőség adott volt, heti többször is bementem hozzá. Mivel nem tudhattuk, hogyan reagálna a lickymatre vagy szimatszőnyegre (Pl. megpróbálná megenni) így ennek megfelelően építettük fel a közös foglalkozásokat. Hatalmas szerencsénkre imádja a hasát, így nem volt nehéz dolgunk. Minden alkalommal kapott mindenféle illatos finomságokkal megpakolt dobozt, melyet előszeretettel rombolt szét.
Első egy-két alkalommal még csak úgy mert kijönni a házából és megközelíteni a dobozt, ha távoztam a kennelből és megvárta, hogy tisztes távolságba kerüljek.

A harmadik foglalkozás körül már ugrálva várta, hogy bemenjek hozzá, végül maradtam is egy kicsit. Lickymat helyett a pépes finomságot nemes egyszerűséggel a kennel falára kentem (ú de nagyon imádja, ez a kedvence!). Benntartózkodásaim alatt bőkezűen röpködtek a finom falatok a levegőben is. Aznap habár a kennelen kívülről, de már a kezemből is vett el nasit. Ezek sok embernek apróságnak tűnhetnek, de Azúr életében bizony mind-mind hatalmas mérföldkő volt.

Aztán pár hete megpuszilta az arcomat, én pedig elolvadtam. Azóta nem telt el úgy foglalkozás, hogy ne kapnék. Itt tartunk most Azúrral: puszit oszt, de az emberi érintéssel még barátkoznia kell. Bízom benne, hogy a következő beszámolóban már örömmel jelenthetem be, hogy múltjának keserű emléke is lekerült végre a nyakából. De minden lépést csak szépen lassan, Azúr tempójában.”